Mocsok, szemét játszóterek!
Proletár játékpedagógiai tézisek a Gyermekek Világnapja apropóján
„Szerintem is a struktúra produktuma a gyermek, de csak annyiban, amennyiben meghaladja azt.” Sartre
Ó, drága pajtások! (Miért ne hívhatnánk egymást így, ha hiszen a pajtás voltaképpen olyan nevelésügyi elvtárs, aki még játszani is tud, sőt, szeret is! Na, mindegy.) Mármost tudjátok-e, hallottátok-e mi szemetet, hordalékot, lomot hordott össze a szél a pesti flaszteren? Bizony olyasfélét, amitől ti sem fanyalognátok egy lom(b)ha, avarcsurgatta őszelőn. Az autóforgalom elől lezárt Barát utcában kockaforma faforgácslap építőelemek és az utca kellős közepére hányt óriási homokdomb csalogatta játékra az aprótermetű nagyérdeműt, szeptember végén.
Mit láttam én ott? Láttam, ahogy a gyerekhad sáncokat kotor, üregeket túr és járatokat váj a hatalmas homokkupacban, aminek az egyik oldalán be, másikon ki, fél gyerek lóg – önfeledten és nyakig; láttam, ahogy az építőelemekből készített tákolmányok (avagy Guba Sándor bácsi tákoláselméleti terminológiáját használva úgynevezett kotmányok) felett, alatt, mögött, trógerolják és grundolják ezt az átmeneti teret. És láttam még köteleket, gereblyéket, deszkákat, ponyvákat, párnákat beleszédülni és elveszni a játékban – és persze ami a legfontosabb, homokozólapátokat (mert tudvalevő, hogy a homokozók politikai ökonómiájának fő dinamikáját a mai napig a homokozólapát aktuális csereértéke határozza meg).
Délután 4 óra fele járunk, s van olyan Barát utcai gyerek, aki reggel óta kint nyüzsög, ebédelni rongyol csak haza az egyik tömbbe. Ő nem tudja még, de a homokdombon űzött gondtalan (meg gondatlan) játékával épp a múlt század közepébe váj történeti jelentőségű féregjáratot (vagy fordítva: onnan vájnak ide?). A gyermekkor architektúrájának egy majd’ 70 évvel ezelőtti darabkája türemkedik ki ebből az eseményszerű térből. Nem tudom, hogy tudjátok-e, de a Barát utca volt az első olyan köztér Budapesten (a II. kerületi Kandó Kálmán, illetve az XIII. kerületi Gergely Győző utcák mellett), amit a gyerekek kollektív tulajdonba vehettek – mint játszóutcát.
1954. április 16-a péntek volt és régen. A másnapi Magyar Nemzet hasábjain nem mellesleg ezt olvashatjuk: „A VII. Kerületi Barát-utcában péntek délelőtt kacagó gyermekcsoportok gyülekeztek. (...) Most adják át a gyermekbirodalomnak Budapest első játszóutcáját. (...) Erre nem száguldanak majd motorkerékpárok, nem robognak autók – a játszóutca csak a gyerekeké. Figyelmeztető tábla közli az utca két torkolatában, hogy tilos az átmenő forgalom.” A következő években számos fővárosi és vidéki játszóutca nyílott, vagy záródott – nézőpont kérdése (habár a gyermekkor pedagógiai dialektikájához tartozik, hogy a szabadság végtelen huzatjának a határok és keretek nyitják ki az ablakokat). És bár a hatvanas évek elejére ez a gyermekbarát térképzési kísérlet kifulladt (1963-ban megszűnnek a játszóutcák), talán bennetek is felbugyogott most valamicske hév. Én legalábbis kicsit megcsömörlöttem attól, hogy amikor ma a gyerekekről beszélünk, akkor mindig intézményekről beszélünk, a gyerekek oktatása, egészségügyi ellátása, lakhatása és egyebek kapcsán – de sosem a gyermekkorról, a gyermeki létről mint önálló tartományról. Hogy mi a fene is az. Itt viszont szemlátomást volt egy rövidke évtized, amikor teret kapott az idősebb generáció (ún. felnőttek) abbéli felismerése, hogy a gyermekkor és a gyermeki lét egy önálló „birodalom” (gyermekbirodalom), aminek teret kell adni. No nem akármilyen teret, hanem voltaképpen a saját életterünket kell megosztani, a közteret – sőt, a közkincseink sokrétű térbeli alakzatait (ld. a hatvanas évek közepétől játszókertek kialakításával is kísérletezik a Fővárosi Kertészeti Vállalat, pl. a Jászai Mari téren, Vérmezőn, Városmajorban, Városligetben, Gellért-hegyen stb.)
Egyszóval volt mit kiásnia a gyerekeknek annak a Barát utcai homokozónak a mélyéről, és e nevelés- és építészettörténeti feltáráshoz (kihantoláshoz) nemcsak a gyerekek kaptak eszközöket, hanem a felnőttek is. A játszóutca újraálmodói, az ásatás művezetői, Bogyó Virág képzőművész és Madácsi Flóra tájépítész egy hiánypótló szöveggyűjteményt is terveztek a fröbeli homokdomb és az OSB tákolmányok mellé, amelyben először jelenik meg magyar nyelven a gyermekkor és a játék kritikai architektúrájának tárgykörébe tartozó nemzetközi irodalom egy igen fontos darabkája.
„Játszóutca?!” című térkísérletük során a Barát utcát autómentesítették és lezárták, a VIII. kerületi Bauer Sándor utca egyébként is autómentes Mátyás téri szakaszát pedig játszóutcának kiáltották ki. Mondjuk nem tudom, hogy a térkísérlet-e a megfelelő kifejezés erre a térképzésre. Vagy ez lenne a kortárs művészet? Kétlem... szerintetek? Mindenesetre a lom-, rom-, és kalandjátszóterek architektúrája által inspirált alkotópáros munkáját a magam részéről szívesebben olvasom úgy, mint egy performatív építőművészeti intervenciónak álcázott pedagógiai kiáltványt. Olyan térbeli manifesztóról van itt szó véleményem szerint, ami hozzáférhetővé tesz és napirendre tűz egy sor, a gyermekkort és a gyermeki létet érintő lényeges problémát a pedagógiai gondolkodás számára. Engedjétek meg, hogy e térben született pedagógiai kiáltványból egy pár általam fontosnak vélt tézist papírközelbe hozzak.
I. Az áruvilág terebélyesedő élete a gyermekkor permanens haláltusája
Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ami most következik, az egy épített pedagógiai kiáltvány kibetűzése, ami következésképp dogmatikus. A tér kijelentő módú tollba mondása jön most. Hiszen mégiscsak egy manifesztóról van szó, még ha térszövetbe is rejtették azt. Hasonlóan egyébiránt ahhoz, ahogy például Antoine de Saint-Exupéry Citadella (1948) című műve is egy biblikus, sivatagi evangéliumnak álcázott nevelésfilozófiai manifesztó; és ha már itt tartunk, külön érdekes, hogy az angol kiadás címe A homoksivatag bölcsessége [The Wisdom of the Sands] lett – hiszen Exupéry esetében a homokból pereg ki a gyermek naggyá, felnőtté válásának morálfilozófiai kérdése. És hát a Barát utcai pedagógiai kiáltvány központi eleme is a homok lett végső soron, s ennek nyomán újra felmerül bennem a kérdés; hogy mégis mitől bölcs (mit tudhat?) a homok; másszóval, mifene ez a különös frigy a homok (és nem mellesleg a lom, a rom, a szemét), a gyermekkor és a pedagógia között?
Talán, vagy nyilvánvalóan nem más, minthogy a (játszó)homok, a lom, a rom és a szemét mind-mind olyan dolgok, amik átmenetileg megszöktek az áruk világából, meglógtak bizonyos nehézsúlyú társadalmi-gazdasági meghatározottságokból, kibújtak saját jelentésteli dologiságukból és rendeltetésükből: „a tárgy – írja Hernádi Miklós (Kisbetűs Történelem, 1990) – elveszti tárgy mivoltát, mely elválaszthatatlan a reá irányuló céltételezéstől: »lemondanak róla«, puszta anyaggá kell visszavedlenie. Hasztalansága céltalanságában rejlik.” E furcsa dologi szökevények e tekintetben az egyedüli igaz játékok, hiszen – ahogy arra Walter Benjamin oly érzékletesen rámutat egy 1928-as esszéjében (Spielzeug und Spielen) – a gyermek játékát elsősorban nem a játékszer imaginatív formája, vagy tartalma határozza meg, hanem épp fordítva: a gyermek sűrű fantáziamunkája keresi azt a formát, ami otthont adhat neki – „a gyerek húzni akar valamit, így hát lóvá változik; játszani akar a homokkal, s hát pék lesz belőle; el akar bújni, így hát rabló vagy rendőr lesz.” Minél vonzóbbak, újszerűbbek, kidogozottabbak, „elképzeltebbek” a játékszerek, minél inkább az utánzás aktusára apellálnak, annál távolabb sodornak az igaz játéktól. A megázott homok, a magányosan hánykolódó deszkadarab, a fényesen csilingelő kavics, az otthagyott-felejtett vaskarika, bot, törött kaspó vagy régi felni – mind a játék lényegi haszontalanságának és céltalanságának autentikus hírnökei, s nem véletlen vonzódnak mind a mai napig ezekhez a dologi szökevényekhez „az emberiség kis hulladék-kereskedői.” Azt hiszem Giorgio Agamben nevezte így a gyerekeket egyszer. Találó, nemde?
A lomjátszótér tárgykultúrája tehát eredendően pedagógiai: létező, recsegő-ropogó világunkba nyújt betekintést, viszont e kificamodott világ olyan szilánkjain keresztül, amelyek megszabadultak a fennálló rend kényszerzubbonyaitól – materiális és szimbolikus, azaz áru- és jelölőláncaikat veszítették. Radikális bármiségükkel, akármiségükkel a lehetetlenben mutatják meg a lehetségest: a régi világ nyikorogva becsukódó ajtaján résnyire átderengő másik világ és másik élet fényét – a túlsó pólust. Másképp mondva: közös világunk szenny[es]ében a részleges és az egyetemes egymásba roppan – akárcsak a gyermeki létben. A gyermek tehát önmagát, saját lény[eg]ét pillantja meg a lomban, a romban, a szemétben, a homokban és más efféle dolgokban.
Mely dolgok mellesleg – nota bene — elemi szinten összefonódnak az árufétis és a kapitalista területrendezés fundamentális kritikájával. Az általunk ismert metropolisz ugyanis épp a lomok világának fonákja, hiszen a lom az áruforma antitézise. A metropolisz azonban az áru és leginkább mindenféle áru térbeli megképzése, áru-hálózat. A modern metropolisz saját testét kínálja fel elfogyasztásra, különböző stílusú negyedek, divatok, élmények és identitások véget nem érő szimulációiban, az önkívületig- és agyonhajszolt tömegeknek. A modern metropolisz a reklámokból ismert nyaggatás (interpelláció) ipari gépezete: vegyél mindenféle dolgokat, bármit; menj el a megnyitóra; ruccanj ki és ülj be akárhova; ne ruccanj ki, rendeld házhoz a valamidet; szerezd meg a huszonharmadik kuponkódodat is, akció lesz; és főleg dolgozz, érj be időre; aztán érj haza hulla fáradtan, de nyugi, azért van bekötve a tv, az internet; és menj el azért a parkba is és hallgasd az újabb beruházás csörömpölését – azért nem jár a buszod; nézd a csövest az utcasarkon, de inkább ne nézd; biccentsél a rendőrnek, az is munkás; ha felnézel kamerák, ne arra figyelj; arra figyelj, ami a plakáton mosolyog rád, a leárazott élet és a nagy büdös semmi.
Éreztétek már úgy, hogy ordítanotok kell a kávéházak teraszáról, szupermarketekből, plázákból, rádiókból ránk szabadított, ránk bömböltetett "életérzésektől"? Hogy gyakorlatilag már csak táncra kéne perdülnünk a bevásárlás közben ahhoz, hogy egy igazi nyugati musical-ben érezzük magunkat? Minél szarabbul élünk, a metropolisz annál inkább azzal trombitálja tele a fülünk, hogy „minden oké”. És ugyanez a vidám trombitaszó a metropolisz játszótere is. Sőt, a mai játszóterek voltaképp paradigmatikus terei a tőkés területrendezésnek. A játszótér a kapitalista térszervezés egyik kitüntetett ideológiai mozzanata: ugyanazon módon, ahogy a börtön funkciója elfedni azt, hogy az egész társadalom egy nagy elzárás, a játszótér is azt mutatja be nekünk, hogy a gyerekeknek hol van a helye, hiszen a komoly és felnőtt élet máshol van, a játszótéren kívül; s azért mutatja ezt, hogy elleplezze: az egész metropolisz egy hatalmas, infantilis, áruvilágból épített játszótér, ahol a puszta életünket tesszük kockára és játsszuk el. Ez a mai játszótér: „gyermetegnek akar látszani, hogy elhitesse, a felnőttek másutt vannak, a »valódi« világban, hogy elleplezze, az igazi infantilitás mindenütt jelen van” – írja Jean Baudrillard igen helyesen (Simulacres et simalation, 1981). A társadalom infantilizációja pedig abban érhető leginkább tetten, amikor az elidegenedett, leárazott, kiszipolyozott életünkre úgy tekintünk valami csoda folytán, mintha az a gyermekek számára mégiscsak egy élhető ajánlat volna. Persze így tekinteni rá nem kötelező. Csak általános. A játszóterek száma és a játszóterekkel való messzemenő társadalmi elégedettség éppenséggel erről árulkodik. Hogy bedőltünk.
Az általunk ismert játszótér mindazonáltal viszonylag új fejleménye a kapitalista térképzésnek. Kicsit több mint 100 éve – no nem volt az olyan régen – még Budapest térképe is megindítóan hiányos, lukas volt – a bérházak között ásítozó foghíjtelkek, jókora placcok, a grundok és hát nem utolsósorban maguk az utcák is szabad teret adtak a játéknak. Tessenek megnézni századfordulós fényképeket a városról! Felnőttek és gyerekek együtt élnek az utcával.
A város rohamos beépülésével a gyerekeknek egyre szűkebb lett a tér odakint játszani. Az elnyomás azonban sosem törhet utat a vele szemben mutatott ellenállás nélkül. Ne feledjük, hogy nemcsak gyerekek tartottak ellen megzabolázatlan játékukkal az életükre törő városfejlesztésnek, a Nőtanács radikálisabb aktivistái is azért küzdöttek, hogy viszonylag csekély társadalmi munka árán játszóterületként adhassák át a foghíjakat a gyerekeknek – még akkor is, ha biztos volt, hogy beépítik azokat, mert azt gondolták, hogy akár az a néhány év szabad játék is fontos az ifjú generációk életében.
Az utcákat az 60-as évek elejére elárasztó gépjárműforgalommal viszont kezdetét veszi a városi élet és a gyermekkor haláltusája – a város egyre élhetetlenebb lesz, hogy egyre beautózhatóbb legyen. A metropolisz élhetetlensége ma egyenesen aránylik nemcsak beautózhatóságához, hanem játszótereinek számosságához is.
II. A mai játszóterekről csupán két dolog hiányzik: a játék és a tér
A születőben lévő metropolisz immár nem a csavargás, a randalírozás, az ácsorgás és ücsörgés, a lődörgés, vagy ődöngés architektúrája, hanem a dugóban araszolás, sorban állás, busz után rohanás és a menekülés kőpokla. A gyerekkort azonban nemcsak az autók paterolták ki a közös életünkből, hanem másrészt az utca és a játék szabad tereinek helyére ácsingózó virtuális tér is (ami a kint hallucinációját árulja bentre). Valamint harmadrészt az a polgári nevelésfilozófia, amit nagyrészt a – múlt század közepe óta már mindenki által beseggelt – nevelés- és fejlődéslélektani elméletek alapoztak meg, amelyben a gyermek és élete úgy jelenik meg, mint amit folyamatosan célokhoz kötni, fejleszteni és monitorozni kell (Maslow, Piaget, Vygotsky, soroljam?). A városból kipaterolt gyerekeket végtére is bepaterolták fejlesztő foglalkozásokra, különórákra, tréningekre, és persze körülkerített, szabványosított, „biztonságos” játszóterekre is. (TGM Szegény náci gyermekeink című tanulmánya itt kiegészülhetne egy Szegény libernyák szüleink című hosszú lábjegyzettel, de majd máskor.)
A metropolisz játszótere bár igen sikeres beruházásnak mutatja magát, lényegét tekintve egy kudarcos alakzat. Egyrészt pofára esik a felnőttek és gyerekek viszonyának ápolásában, mert sem a generációk elmélyült együttéléséről, sem az ő szükségszerű eltávolodásukról nem tud gondoskodni. Másrészt kudarcot vall térként is, hiszen a játszótér elsősorban nem egy felszabadított terület, amit az idősebb generáció megoszt a gyerekekkel – bár persze habiszti ezt mondja magáról –, hanem egy kompenzatorikus hasítás, amivel az ifjabb generáció szemét próbáljuk kiszúrni és a saját lelkiismeretünket megnyugtatni, amiért elbitoroltuk tőlük a játék szabad tereit. Dennis Wood Szabadságot a gyerekeknek! Le a játszóterekkel! című esszéjében – aminek egy részlete a már említett szöveggyűjteményben olvasható – valami olyasmit próbál megfogalmazni, hogy a játszóterek – és más hasonló kompenzatorikus hasítások – elterelik a figyelmünket egy sokkal fontosabb feladatunkról és felelősségünkről: nevezetesen, hogy térbeli placebó-hatások ácsolgatása helyett mi lenne, ha méltóztatnánk azt a fennálló világot kiforgatni a sarkából és gyökeresen megváltoztatni, amelyben a ma ismert játszóterekhez hasonló térbeli kompenzációkat kell létrehoznunk a gyerekek számára.
Végezetül pedig, a játszótér abban is kudarcot vall, amire névlegesen vállalkozik, ugyanis az általa felkínált egydimenziós, fantáziátlan tevékenységrepertoár nem igazi játék. Mert mi is valójában a játék? A játék egy szituatív szökésvonal a létező világból, egy szabaddá tett tér és idő, más szabályokkal és szerepekkel, amikben szabad azt csinálni, amit a mindennapokban csak „kellhet” (nem véletlenül követelik oly makacsul a gyerekek a saját játékaik szabályainak betartását, mert az a szabadság záloga). A játék nem lehet más, mint szabad, céltalan és haszontalan. A játék nem „játékos tanulás” vagy „fejlesztő játék” – hányszor hallottuk Vekerdytől, te jó ég! – hanem szabad és önirányított játékaktus. A szabad játék önkéntes tevékenység – nem feladat, nem lehet erőltetni. Az igaz játék pedig nemcsak szabad, hanem radikálisan demokratikus is, mert nem ismer osztályt, bőrszínt, nemet. És ami a legfontosabb: az igaz játék nemcsak a játék éléséről szól, hanem és főleg magának a játék körülményeinek, sőt – és ezt talán elsőként Johan Huizinga fogalmazta meg Homo Ludens (1938) című művében – a játék terének életre keltéséről: a krétakör, a varázskör (de magische cirkel), a kihasított tér (temenos) önhatalmú elhatárolásáról a fennálló világtól.
El kell hinnünk végre, hogy a gyerekek képesek megképezni a játék tereit és a játék szereit. És ha ezt nem hiszitek el, a gyerekek úgyis találnak rá módot, hogy megszeppentsenek! Halász Zoltán művelődéstörténész így ír saját meghökkentő felismeréséről a hatvanas évek végén:
Nemrégiben, a Szabadság tér Lengyel utca felé eső szegélyén levő játszótér mellett haladva, a gyerekek homokozójában téglákat láttam. Szabályszerűen rakták össze a piros téglákat fallá, mint a kőművesek. Még habarcsot is tettek a téglasorok közé, jóféle nedves homokból. Megvallom, az első pillanatban azt hittem: tán az V. kerületben valaki öntevékenyen megkezdte a Robinson-játszóterek létrehozását. Kiderült azonban, hogy a gyerekek voltak öntevékenyek. Egy közeli építkezésről kértek kölcsön néhány téglát, azzal játszottak, lelkesen. (Budapest folyóirat, 1968)
A játéktér megképzésének elbitorlásával magának a játéknak a lehetőségét vesszük el a gyerekektől, sőt, voltaképpen helyettük játszunk. Az Építészfórumnak adott interjújukban az alkotópáros egyik tagja, Madácsi Flóra így fogalmaz ezzel kapcsolatban: „a tervezők a minták és színek rajzolásában jobban kiélik a fantáziájukat, mint a játszótéren később a gyerekek. Sokszor pont az ő kreativitásuk korlátozódik le azzal, hogy ennyire kész és művi terekben játszanak.” Így játsszák ki a gyerekeket a tervezők, és ez egy elfuserált előfelvetés miatt lehetséges. A metropolisz játszótere ugyanis saját maga igazolására egy hamis hipotézist állít fel, nevezetesen, hogy a gyerekek ott vannak, ahol lehet játszani; pedig épp a fordítottja igaz. A gyerekek ott játszanak, ahol lehet lenni. És ebből a szempontból a játszótér az utolsó olyan tér, ahol a gyerekek szívesen vannak, mert a gyermek számára sokkal nagyobb örömet jelent (és jelentett mindig!) a szemétdomb, az építési terület, a használaton kívüli telek, az elhagyatott ház, a kidőlt fa, a csatorna stb.
Ehhez azonban a gyerekkornak újra be kellene költöznie a társadalmi létbe, a társadalmi együttélés tereibe. Ennek két nagyon fontos társadalompedagógiai előnye volna. Az egyik, amit Halász Péter fogalmaz meg egy visszaemlékezésében; nevezetesen, hogy a gyerekek számára átjárhatóvá és átélhetővé tett társadalmi terek a gyerekek társadalmi lényekké, alanyokká válását teszi lehetővé.
A klasszikus utcai játékoknál – írja Halász – jobb játék volt a felderítő kalandozás, amikor az ember egy, vagy több társával expedícióra indult a város valamelyik távoli, egzotikus pontja felé. Máig nem fogom elfelejteni tabáni expedíciónkat — akkor még álltak Tabán ódon házai — az emberek, arcok, macskaköves utcák, dohos kapualjak, eldugott kertek, öreg kutak emlékét, amelyeket arról az expedícióról hoztam magammal és őrzöm máig. Ha az egész város biztonságos játszótérként szolgál a gyermek számára, akkor annak óriási előnyei vannak a legbiztonságosabb játszótérrel szemben is, mert míg a játszótér olyan, mint a rezervátum, elkerített terület, mesterségesen kihasított talpalatnyi föld, addig a város a maga ezerféle arcával, hangulatával, változó színeivel, házaival és jellegükben változó lakóival, maga a társadalom. Nagyobb és jobb iskolát egy gyerek számára nehéz elképzelni, mint a város földerítésén és lakóinak megismerésén át való tájékozódást társadalma életében. (Magyar Híradó, 1977)
A második, tán ennél is fontosabb társadalompedagógia mozzanat pedig az, hogy ha a gyerekek részesei lehetnének a társadalmi létnek, s ha életünk terei átjárhatóak, bebarangolhatóak lennének számukra, az nemcsak a gyermekeknek lenne előnyös, hanem a társadalom számára is, a társadalmi rend megújulásának tekintetében – már amennyiben azt gondoljuk (és miért ne gondolnánk), hogy a fennálló rend megérett a pusztulásra.
III. A gyermekek puszta léte lényegénél fogva felforgató
Ne legyen kétségünk afelől, hogy a globális kapitalizmusban a gyermekkor ugyanolyan szűken mért (hiánycikk) mint a jólét, a biztonság vagy a kedves szó. A gyerekek tömegesen szenvednek izolációs stressztől, virtuális magánytól, depressziótól és/vagy a nyomor, kitaszítottság és a szénné bombázott élet(terek) világszerte mélyülő s szélesülő poklától. A WHO adatai szerint 2021-ben összesen több mint 5 millió 5 év alatti gyermek, köztük 2,3 millió újszülött, valamint ezen felül 2,1 millió 5 és 24 év közötti gyermek és fiatal, főként olyan okok miatt, melyek – ahogy írják – megelőzhetőek lettek volna. Mindez nemcsak a színfalak mögött történik (az ún. globális délen, az ún. "harmadik világ" országaiban), hanem ugyanúgy az ún. „fejlett világ” országaiban is. Mindenhol, nincs kivétel. E tekintetben egyetlen indokot sem látok, ami a fennálló világunk mellett szólna. És ezt bizony a gyerekek is sejtik.
Na mármost fel lehetne róni a “Játszóutca?!” projekt alkotóinak, hogy nincs abban semmiféle pedagógiai kuriózum, hogy a főváros egy példásan dzsentrifikálódó kerületében rendeznek egy könnyed utcai zsúrt – próbálták volna meg ugyanezt Ózd egykori Ságvári telepén (mai Új telep)! Miért is ne, az azt átszelő sugárút ugyanúgy játszóutca volt az ötvenes évek közepén, mint a Barát. Azt hiszem ez egy fontos kritikai szempont, de azt is gondolom, hogy az alkotók által térbe bújtatott kiáltvány így is a proletár játékpedagógia mellett foglal állást. A játék proletár pedagógiája ugyanis nem az az aktivizmus, amikor jóemberek leviszik, leszállítják a modern élménypedagógiát a cigánysorra. A játék proletár pedagógiája tömegművészeti és forradalmi (osztályharcos) kérdés – ezt hirdette Walter Benjamin is, de erről később.
Mik lehetnének egy proletár játékpedagógiának a főbb szempontjai? Először is, hogy elsősorban nem a gyermek társadalmi helyzetéből vezeti le magát, hanem a gyermek ontológiai státuszából. A gyermek ugyanis szociális és egyéb helyzetétől függetlenül lényegileg egy határsértő, határbontogató, felforgató lény. Az a puszta tény, hogy új jövevények érkeznek a régi világba egy állandó krízishelyzetet teremt: a kisgyerekes szülők által jól ismert permanens hadi- és válságállapotok a társadalmi szövetekig érnek. Én a magam részéről meg vagyok győződve róla, hogy a gyermekek puszta léte és játéka lényegileg (ontológiailag) anarchikus és kommunisztikus – mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy széles e glóbuszon, napról napra olyan szintű rendetlenkedés megy, hogy valami mindig átüti még a sajtó igencsak edzett ingerküszöbét is. Sokan vagyunk, akiknek megdobban a szíve, mikor olyasmiket olvasunk, hogy például kisgyerekek krumplival dugaszolták el parkoló autók kipufogóját; hogy tíz autót karcoltak össze az Audi szalonban egy kaviccsal; vagy hogy egy iskolabuszt eltérítő 23 éves, fegyveres tagot olyan szinten kikészítettek a folyamatos kérdezősködéssel, vegzálással, miértekkel, hogy az elkövető az összes pulyát leszállította a buszról.
A gyerekek lényüknél fogva veszélyt jelentenek a fennálló rendre, létük és játékuk romboló, felforgató, kőbe vésett igazságokat és tudásokat megkérdőjelező – és végtére is ez a lételméleti háttere annak, hogy miért vonzódnak annyira a gyerekek a lomhoz, a romokhoz, a kacatokhoz; s annak is, hogy miért igyekszik a fennálló hatalom minél hamarabb megzabolázni ezt a gyönyörű féktelenséget. A gyönyörű Vircsaftot. Őszintén szólva, egy proletár játékpedagógiának nem látom más lehetséges kiindulópontját, mint azt a felismerést, hogy a gyerekek rombolása a társadalom újjászületésének feltétele. A rombolás – mondja Walter Benjamin – „ifjú és derűs. Mert a rombolás újra fiatallá teszi saját korunkat, azzal, hogy eltünteti annak nyomait.” (Der destruktive Charakter, 1931)
Walter Benjamin neve a definíció arra, hogy mi fán terem egy gyermekbarát, marxista filozófus. A gyerekek Benjamin számára – a lehető legjobb értelemben vett – lázadozó rosszcsontok, akik nemzedéki háborúban állnak kétes eredetű örökségükkel szemben. Benjamin a gyerekek csínytevéseiről, sikeres kis robbantgatásairól, gyújtogatásokról, betörésekről ír, és olyan játékokról, ahol „a gyerekek játék-kommünjében még a legfejedelmibb játékbaba is ügyes kis proletár elvtárssá válhat.” (Altes Spielzeug, 1928) Benjamin azt sugallja, hogy a gyermekjátékokban tetten érhető rombolás és küzdelem voltaképp lényegileg annak történelmi folyamatnak a része, amely révén a kizsákmányoló bérmunka megszűnhet. Az ehhez vezető utat pedig egy kommunista proletárpedagógia elméleti megalapozásában, illetve a gyerekkor marxista, dialektikus antropológiájában látja. (Eine kommunistische Pädagogik, 1929)
Szóval, ha eddig nem lett volna világos mi mellett próbálok érvelni ebben a szövegben, akkor az előző mondatot tessenek újra elolvasni.
És végezetül, egy proletár játékpedagógiának az utcán kell ténylegesen önmagára találnia, hiszen az utca az utolsó olyan közkincs, ahol voltaképp még mindig bármi megtörténhet – ahogy azt nemcsak tüntetések, felkelések és sztrájkok idején, de a barátság, a szerelem, és persze a gyerekek örömteli játékának „túlvilági” pillanataiban is láthatjuk. Colin Ward – akinek két írását is olvashatjuk a már említett szöveggyűjteményben – egyik főművében (The Child in the City, 1978) épp azt mutatja be, hogy mennyire szervesen összefonódik a gyerekek és az utca világa. Ward azt mondja, hogy nincs még egy olyan társadalmi csoport, ami annyira kötődne a saját környékéhez, utcájához, lakóközösségéhez mint a „lokálproletár” gyerekek; s bár folyamatos harcban állnak a világgal, érdeklődésük középpontjában mégis e világ groteszk utánzása és különös titkainak megismerése áll. Ez egy érdekes dialektika, amit Ward szerint elfelejtettünk érteni, és így elfelejtettünk felelősséget vállalni a gyerekekért, aminek mi isszuk meg a levét – mert vagy a környezetüket pusztítják el, vagy saját magukat.
IV. A gyermekkor nem állapot, hanem sajátos térélmény és viszony
Mégis hogyan tudunk úgy felelősséget vállalni a gyerekekért, hogy közben nem irtjuk ki a felforgatás rendkívül pozitív lehetőségét belőlük? Hannah Arendt azt mondja, hogy ez egy dialektikus pedagógiai gesztussal oldható fel: ápolnunk és őriznünk kell mindazt, ami romboló és forradalmi az ifjakban, de a régi világért is felelősséget kell vállalnunk, időt kell nyernünk ahhoz, hogy legyen lehetőségünk megmutatni az ifjaknak, hogy mi is az, amit ki kell forgatniuk a sarkából. Annyit tehetünk tehát, hogy recsegő-ropogó világunkat – annak minden szépségével, borzalmával, antagonizmusával és abszurditásával – mint egy megsemmisüléséhez közel járó totalitást mutatunk meg az ifjaknak, és közben nem egzecíroztatjuk őket azzal, hogy szerintünk mit jelent megújulni. Közös világunk forradalmi megújulásának lehetőségét csak így óvhatjuk meg. Ehhez viszont teret kell adnunk gyerekeknek és egy sajátos viszonyt kell ápolnunk velük. Lássuk sorjában!
Először is a térről. A Barát utcai játszóutca nyitónapjára kerekasztalt-beszélgetést szervezett a „Játszóutca?!” projekt alkotópárosa, amin részt vett Gallai Renáta (az Erzsébetvárosi Önkormányzat kulturális és turisztikai referense), Győrfi Dániel (építész, a Rév8 munkatársa), Lődi Virág (a józsefvárosi Kesztyűgyár Közösségi Ház munkatársa), K. Horváth Zsolt (történész) és Tihanyi Dominika (tájépítész, az Újirány Csoport egyik alapítója). A beszélgetés, amire a homokdomb mellett, az utca közepén került sor egy kis fantáziamunkával kezdődött.
Minden résztvevő elmesélte azt a térélményét, ami egy olyan gyermekkori emlékéhez kötődik, amikor igazán szabadnak, és autonómnak érezte magát. Én is elmerengtem messzeringó gyermekkorom világán, és egyáltalán nem játszóterekhez, vagy játékszerekhez kötődő térélmények jutottak eszembe – ahogy a kerekasztal résztvevőinek sem –, hanem átmeneti, köztes, más terek: bunkerek, kuckók, árkádok, odúk, panelfolyosók stb. Olyan rejtélyes (unheimlich) térstruktúrák, amiket Michel Foucault heterotópiának nevezett építészeknek tartott híres, 1967-es előadásában (Des espaces autres). Erről a koncepcióról beszél egy 1966-os rádióadásban a France-Culture műsorán (Les hétérotopies), ahol egy ponton kifejezetten a gyermekkorhoz, mint sajátos térélményhez köti a heterotopikus tér fogalmát.
A gyerekek nagyon jól ismerik ezeket az ellen-tereket, ezeket a helyhez kötött utópiákat. Bizony, ez a kert alja. Ez a padlás közepén felállított indián sátor. És ez - egy csütörtök délután - a szülői franciaágy. Ezen az ágyon felfedezed az óceánt, mert a takarók között úszhatsz. De az ágy az égbolt is, mert a rugókon ugrálni lehet. Az erdő, mert el lehet bújni benne. Az éjszaka, mert szellemmé válsz a lepedők alatt... A hajó a heterotópia par excellence... A hajók nélküli civilizációk pedig olyanok, mint azok a gyerekek, akiknél nincs otthon szülői ágy, amelyen játszhatnának. Akkor az álmaik kiszáradnak. A kalandok helyét a felügyelet veszi át, a kalózok káprázatos szépségét pedig a rendőrség ocsmánysága.
Bizony, a gyerekek nagyon jól ismerik ezeket az ellen-tereket, s ez olyannyira meghatározó a gyermeki lét szempontjából, hogy kénytelen vagyok határozottan kijelenteni, hogy a heterotopikus tér a gyermekkor alapvető és elsődleges térélménye. A már említett főművében Colin Ward olyan kartográfiai kísérletekről is ír, ahol a gyerekek által készített térképeken egy radikálisan másik város képe tűnik fel: kihalt terek, elhagyatott épületek, titokzatos sikátorok, használaton kívüli telefonfülkék jelölik ki a városi térszövetet. Ezek pedig létező terek, ugyanúgy ahogy a paplanból épített kuckó, a gallyakból összetákolt bunker, a föld alá ásott gödör-erődítmény, vagy a macskakövek között folyó láva, amit át kell ugrani. Ezek itt és most létező térkonstellációk, épp ezért használja Foucault a heterotópia (más-hely) és nem az utópia (sehol-hely) fogalmát – mert e túlvilági terek már itt és most betüremkednek a társadalmi lét tereibe (pl. foglaltházak), vagy folyton megképződnek a társadalmi cselekvés (pl. játék) által. Ebből pedig az következik számomra, amit mindvégig próbáltam sugallani nektek; hogy semmi szükségünk nem lenne megtervezett, megépített, üzemeltetett játszóterekre.
Dennis Wood is erre a felismerésre jut és gyakorlatilag arra buzdítja az építészeket, hogy méltóztassanak nemet mondani a játszóterek tervezésére. „Néha a legjobb, amit egy tervező tehet – írja Wood –, hogy azt mondja: »Erre a problémára nincs fizikai megoldás, nem tudunk segíteni.« Vagy hogy: »Nem játszótérre van szükséged a környékeden, hanem fekvőrendőrökre. Keresd fel az önkormányzatot!«” Egyszóval nem több és jobb játszótérre van szükségünk, hanem arra, hogy egy gyökeresen másféle viszonyt alakítsunk ki a gyerekbirodalommal.
Szóval lenne itt egy, az intergenerációs viszonyra vonatkozó kérdésfelvetés is. S ha van valami, amit hiányolok Bogyó Virág és Madácsi Flóra térbe kerekített kiáltványából, akkor az az, hogy ezt a viszonyt – s főleg, hogy mi lenne e tekintetben kívánatos –, nem nagyon térképzeték fel. Vagy le. Mert végső soron persze azt gondolom, hogy arra mostmár tudjuk a választ, hogy tényleg szükségünk van-e a metropolisz játszótereire; csakhogy szerintem nem ez a jó kérdés. Hanem az, hogy milyen volna az a nemzedékek közötti viszony, ami feleslegessé tenné ezeket a kompenzatorikus térhasításokat.
A Barát utcai homokdomb mellett ücsörögve felfigyeltem egy idősebb hölgyre, aki az unokáját vitte le játszani. Tősgyökeres Barát utcai lakos. Kérdésemre, hogy mit szól ehhez a homokparti szeánszhoz elérzékenyülve meséli, hogy évtizedek óta nem ücsörgött ott a lombok alatt, az utcában, ahol lakik. Nézem, ahogy boldogan nézi a homokba beleveszett unoka játékát. Nem instruál, nem menedzsel, néha-néha segít, ebben-abban. Viszont mesél: egy régi világról, gyerekkorról, furcsa változásokról és töréspontokról abban, ahogy kavarog az emberi idő. Más néven történelem.
Ez egy egészen másféle viszony, mint amit manapság érzékelhetünk. A generációk közötti viszony ugyanis jelenleg egy teljesen elhibázott logikára épül véleményem szerint. Mi felnőttek a gyerekek iskolán kívüli-, szabadidős- és játéktevékenységének mikro-menedzsmentjével tökölünk, egyes egyedül, nukleáris zárványokban, elfeledve azt a közös felelősségünket, amit az arra a kérdésre adott válaszunkban kellene cizelláltan kidolgoznunk, hogy: mégis mit mondjunk a gyerekeknek erről a világról, amiben élünk; milyen történeteket meséljünk nekik? Ajánlom mindenkinek, hogy nézzen körül az interneten a tömegek által fogyasztott, gyermekeknek készített „tartalmak” háza táján. Amit ott fogtok látni, az annak a számomra felfoghatatlan kulturális tragédiának a burjánzása, ami azért történhetett meg, mert a nagy játékmenedzsment közben elfeledkezünk arról, hogy egészen más lenne a dolgunk. Röviden: mesélni a közös, de kificamodott világunkról. Azon töprengeni, hogy van-e egyáltalán bármi konkrét és gyökeres mondanivalónk az ifjaknak erről a világról?
És az arról való gondolkodás, hogy milyen történeti szövettel vesszük körül a gyermekeink világát közös ügyünk, s így közösségformáló erő is. Egy gyerek felneveléséhez egy egész falu kell – tartja a mondás, és bizony ahhoz, hogy közösségi, szomszédsági szituáció legyen a gyerekek élete nem a gyerekek játékának individualizált mikro-menedzsmentje fog minket közelebb vinni. Hanem az, hogyha képesek és hajlandóak leszünk levenni a kezünket a gyerekek játékáról; hogyha vállaljuk a feladatot, hogy közös történeteinket (a miniatűr történelmi időt) lábuk elé terítve bevezessük őket közös, de régi, ütött-kopott világunkba; és ha elhatározzuk, hogy visszaraboljuk, visszakalózkodjuk nekik saját élet[ter]ünket.
Este 8 óra fele jár az idő. A kerekasztal-beszélgetés utolsó hozzászólásait hallgatjuk a lakossági fórum kezdete előtt. Közben besötétedett, a közvilágítás hajlítja szépiába a játszóutca átmeneti tereit. Lődi Virág zárja a kerekasztal-beszélgetést, s záró gondolatai programadóak maradnak számunkra: „Kicsit körül kéne nézni, kastélyok és paloták állnak üresen. Ideje lenne leszerelni a paloták csillárjait és odaadni a teret a gyerekeknek.”
Jajj, nagy munka vár ma reánk.
Állnak még a paloták.